Lényegtelenség.

Nem vagyok üres, még sincs bennem semmi.
Nem vagyok boldogtalan, még sem érzek teljes örömöt.
Szívemből kacagok, s szememből könnyek folynak; szívemben sírok, s szemem nevet.
Magányos vagyok, de nem vagyok egyedül.
Vannak, akik imádnak; ennek ellenére senki se szeret.
Vágyok valakire, s nem várok senkire.
Mindenkinek minden vagyok, de igazából senkinek se vagyok semmi.
Mindenki ismer, de senki se tudja a teljes igazat…
Mindent akarok, közben nem szeretnék semmit.
Elfáradtam, hogy küzdjek, mégsem adom fel soha.
Szabad vagyok, akár a madár, mégsem szabadulhatok.
Kétlábon a földön állva szétcsúszva lebegek a semmiben.
Szívem nincs lekötve senkihez; nincsen gyökerem semmilyen földben.
Nincs mit, amit elveszíthetnék; mégis félek, hogy mindent elhagyok.
Semminek sincsen jelentősége, mégis gyönyörködöm a lényegtelenben.
Nincs feloldozás, csak felszabadulás!
Ezek a gondolatok járják át lelki életemet. Teljesen természetes érzések. Nézem a félhomályban a narancssárga naplementét. Csönd van, mélységes csönd. Szívem remeg. Tehetetlenül legördül arcomon egy könnycsepp. Mosolygok. Kit siratok? Mit siratok? Nincs senkim és nincs semmim, amiért sírhatnék. Nincs akadályom.
Csak én vagyok magamnak…

(L)

„Nem azért szeretlek, aki vagy, hanem azért, aki én vagyok melletted”… – Önzőség? Talán… Abban „semmi” különös nincs, hogy azért szeretlek, aki vagy; ez teljesen érthető, szinte magától értetődő…

De az, hogy az lehetek melletted, aki vagyok, az nem… Nem értem, mivel érdemlem ki ezt… De nem is akarom érteni… Értékelni szeretném, élvezni és viszonozni, anélkül, hogy bántanálak téged, vagy bántanám magamat…

Nem kell magyarázkodnom, te a szememből is értesz… Nem kell részleteznem, te félszavakból átlátod a lényeget… Nem kell folyamatosan mesélnem, te a hallgatásomból is érzel engem…

Melletted nem „csak” barát vagyok, hanem nő is… Megkapom azt a tiszteletet, azt a becsületet, amit a női méltóság megillet. Tettekkel kényeztetsz, miközben lelkemet is ápolod; bókjaiddal hiúságomat csiszolod; szavaiddal és cselekedetiddel önértékelésemet építed. Odafigyelésed mindenre kiterjed, s észreveszed a különlegest.

Elfogadsz olyannak, amilyen vagyok; nem kell azon törnöm fejem, hogy milyen legyek… Lehetek hülye, lehetek vidám, lehetek kétségbeesett; csak arra kell vigyáznom, nehogy elveszítselek.

Igen, úgy viselkedsz velem, mint egy hercegnővel… A hercegnők gazdagok… Én is az vagyok, hisz’ nekem is van kincsem, s személyedben testesül meg…

Képzeld el…

El tudod képzelni, hogy az volt az utolsó alkalom, amikor találkoztunk?

El tudod képzelni, hogy soha nem látjuk egymást?

El tudod képzelni, hogy úgy halunk meg, az életben már soha nem halljuk egymás hangját, nem érintjük meg egymást?

El tudod képzelni ezt?

Hát csukd be szemed és nézz befele, egészen a lelked legmélyebb szegletéig és képzelj el egy világot, ahol béke uralkodik. Most tárt ki tüdődet, s lélegezz egy nagyot!

Érzed? Érzed ezt a friss, üde, színtiszta levegőt?

Ezek után nézz körül lelki szemeiddel!

Látod? Látod ezen tündöklő zöld réten pompázó sok piros virágot?

Látod? Látod ezt a sok fehér kicsiny bimbót, melyekkel ártatlan kis repülő bogarak díszítik fel a büszke, erős dombokat?

Látod? Látod a végtelenbe nyúló azúrkék tengert?

Látod? Látod a vakító kék eget?

Most egy leheletnyit érintsd meg saját bőrödet, épp’, hogy ujjaid hegye érezze gyönge selymességét; s lassan simíts végig rajta…

Érzed? Érzed a hatalmas Nap melegítő, védelmező ölelését?

Végül, nyisd ki szívedet, tárd ki lelkedet, engedd el félelmeidet…

Érzed? Érzed Isten hatalmát?

Ugye tudod? Tudod, hogy veled van és soha, de soha nem hagy el?

Ugye mindent látsz, mindent érzel, és mindent tudsz…

Hát most képzeld el e világnak végét!

Látod, ahogy minden szürkébe borul, majd elsötétül?

Látod, ahogy a kegyetlen szél megsemmisíti a virágokat, bogarakat?

Látod, ahogy háborog a zavaros tenger?

Látod, ahogy a büszke dombok leomolnak?

Érzed a fagyos, csontig hatoló hideget?

Érzed ezt az elviselhetetlen, fullasztó bűzt?

Látod, ahogy pillanatok alatt az egész mindenség megsemmisül?

Érzed ezt a vákuum-szerű vakságot, melyben a teljes süketség kerget őrületbe?

Hát, ilyen ez is… Egy világ omlott össze búcsúintésünkkel…

Már el tudod képzelni…

Királynő.

Olyan ez az egész, mint egy sakkjátszma. Az én térfelemen már csak a királynő áll. A többi bábut vagy ő döntötte le, vagy levertem saját magam – mert ügyetlen voltam. Az ő térfele azonban érintetlen. Az összes sötét sakkfigura ép, és egészséges – nem sérült. Csak az én fehér bábuim hevernek szana – szét. A földön. Az asztalon. Egyben. Törötten.
Mondhatnátok most azt, hogy egy királynőnek hatalma van. Nagy hatalma. Akkor, ha erős. Ha az érzelmeinél fontosabb a csata. Ha csatának tekinti a helyzetét.
Elkezdődött egy játszma. Fehéren és feketén. De a végén valakinek fel kell kiáltania:

“Sakk – matt! A király halott…”

FF.

Tulajdonképpen nem az fáj, hogy elvesztettem.  Lehet, hogy nem úgy fogjátok fel, ahogy Én. Nekem az fáj, hogy megint át lettem verve. Azzal, hogy Örökké. Olyan könnyen kimondjátok. Tudjátok egyáltalán, hogy mit jelent? Tudjátok, hogy milyen erővel bír? A naív kislányok, mint Én, hisznek bennük, arra támaszkodnak. Hogy Örökké tart majd, és bármi történhet, ez átvészeli majd, mert megfogadtuk egymásnak egy kellemes ital kiséretében. De persze így túl a második ‘megrázkódtatáson’ igazán nem fog jelenteni semmit. Csak gratulálni tudok. Nem érdekel, hogy ki hibája. Lehet, hogy az enyém. A lényeg az, hogy vége. Nem tartott Örökké, még csak addig se ameddig reméltem. Hány hónap is volt? 5. Édes kevés. Igazából, nekem már tök mindegy. Elvesztettem a második aszpikomat is. A második, de talán legfontosabbat. Hát van ez így.

 

 

.

 

 

 

És Én most nagyon érzelemmentes voltam. És nagyon hazug. Mert érdekel, és fáj. És az fáj, hogy elveszítettem. 
‘Bármi, ami gyönyörű és értékes, egyúttal rövid életű is. Te mégis azt akarod, hogy minden örökké tartson. Ha szeretsz valakit, azt ígéred: “szeretni foglak örökké.” És közben pontosan tudod, hogy még a holnapban sem lehetsz biztos – hazug ígéretet teszel.                    Hogyan ígérhetsz bármit? ‘

Uhh

Szeretlek még mindig, eddig meg is haltam volna érted, ma már nem tenném. Csalódtam benned, hittem a szavaidnak, bíztam, mindez hiába. Egyszer már megbocsátottam a hazugságaid, megbocsátottam másodszorra is, sőt megbocsátottam volna harmadszorra is, századszorra is. De te mit tettél? Faképnél hagytál, kihasználtál és eldobtál, mint egy rongyot. Ennek ellenére nem haragszom, csupán csalódottságot érzek, és ezek után szeretlek és még mindig megbocsátanék. Mi ez, ha nem egy tényleg őszinte szívből jövő szeretet, mely örökké tart?

hát meghalok :D ezzzz mekkora. aki ismer tudja …
nem hiszem el.már nem fáj.

319days since we’ve been together

Ugye tudod, hogy mennyit jelentesz nekem? Hogy mennyire fontos vagy? Hogy nem akarlak elveszíteni? Hogy meggondolatlanul cselekszem néha? Hogy… sajnálom?

~.Te vagy a nap. Az én személyes napom. Te oszlattad el a felhőket.~

Egy pillanat alatt omlott össze minden. Gondolatban ezer és egy variációt játszottam le. Térdre hullottam és könyörögtem. Arrébb léptem és szótlanul elengedtem.És semmit sem tettem, csupán a gondolataim cikáztak. Bennem csendben meghalt minden ábránd, álom, remény. Csak álltam, nem mozdultam, vártam, hátha ő teszi. De nem tette. Nem mozdult, és hiába maradt mégis. Ültünk egymás mellett, mint két idegen. Nem tudom, hogy volt-e ennél több valaha is. Lassan azt hiszem, nem. Én se voltam neki több, egy idegen, akivel megosztotta az életét néhány pillanatig. Hogy történt, már nem tudom. Egyszer csak ott volt, és a részemmé, az életem részévé vált egy észrevétlenné kövült pillanatban. Elvett mindent és a mindenséget adta markomba cserébe. De mikor elment, elvitte, és most itt vagyok, összetört lélekszilánkok hasítják fel bőrömet álmok romjai közt kuporogva, míg a könny és véráztatta emlékek elhalványulnak bennem.